Kés a vajban

(Kicsit hosszabb történet lesz, mint a többi, de érdemes végigolvasni. Főleg, ha gyakran idegeskedsz azon, hogy mi miért történik úgy ahogyan történik.)

A Boldogságképlet című könyvet olvasom, amiben szó volt az esemény-, és az időalapú társadalmakról, aztán ezen a témán elindulva szombaton a 40 km-s teljesítménytúrán volt időnk egy kedves barátommal átbeszélni kronoszt és kairoszt.

Hétfőn találkoztam Tóth Gáborral, aki mesélt a Sorsügynökség című filmről, aztán kedden a TFK kör találkozón szóba került, hogy ha elmegy a busz és ideges leszel miatta a busz nem fordul vissza emiatt. Tegnap (szerda) barátnőmmel megnéztük a fenti filmet és ma (csütörtök), amikor mindenki rohanásban volt reggel a metró pont nem járt azon a szakaszon, ahol én járok reggelente. Ennek ellenére teljes nyugalomban voltam. Kezdjük a legelején.

Annyira jól aludtam és annyira tiszta volt az álmom, mintha a 7 órát nem alvással töltöttem volna, hanem egy másik világban, persze hogy nem volt kedvem kiszállni belőle, ráadásul inkább kirándulni mentem volna ma munka helyett, hogy én-időt töltsek magammal. Már majdnem lekéstem a vonatomat a reggeli rutin miatt, de nem jött össze. Pont elértem. Gondolom a Sorsügynökség nem így tervezte a mai napomat, ezért szólt közbe a Déli pályaudvaron. Teljes nyugodtsággal mentem a mozgólépcsőn, békében magammal, beálltam peronra és az emberek csak gyűltek, metró viszont nem jött. Aztán bemondták, hogy nem is fog jönni, de van metrópótló. Felmentünk a felszínre és a nap bevilágította a Budai Várat. Miután a metrópótló nem jött, én pedig ismerem a sebességemet séta terén, ezért úgy döntöttem, hogy kezembe veszem az irányítást és átsétálok a váron keresztül, aztán meglátom merre kell mennem. Még az is lehet, hogy megelőzöm a metrópótlót.

Érzés szerint mentem és fantasztikus volt a reggeli napfény látványa a havon…

a hófödte budai hegyek látványa:

és a városé.

Amikor fent jártam a Várban rájöttem, hogy nekem éppen most erre volt szükségem. Hiába hajtott az idő, hogy késésben vagyok, ennek most így kellett történnie, élveznem kellett az eseményt és az eseménynek nem x óraperckor van vége, hanem amikor vége van.

Jöttem lefelé a Vár keleti oldalán, amikor azon gondolkoztam, hogy hogyan tudok átmenni Pestre… és éppen akkor ment el előttem a metrópótló busz egy olyan utcában, amire nem is számítottam, hogy ott járhat el az a busz (nem a busz tévedt el, hanem én nem tudtam, hogy arra jár a busz :)). Éreztem, hogy na akkor most ért véget az esemény. Sétáltam a Batthyány tér felé, amikor egy autó pont előttem kanyarodott be és annyira pontosan volt minden kiszámítva, hogy alig 5 centivel előttem kanyarodott el, nem kereszteztük egymás útját, nem akadályoztuk egymást. Minden olyan könnyen ment, mint a kés a vajba.

Kiérve a Batthyányra kerestem hol állhat meg a metrópótló busz. Nem láttam sehol, ezért megkérdeztem egy BKK-s forgalomirányítót és ő elmondta, hogy a metrót ajánlja nekem, mert már megy. :) Az utolsó metrópótlót láttam elmenni előttem.

Mi történt volna, ha idegeskedek és szidom a világot?

A metró akkor sem ment volna, a metrópótló akkor sem jött volna korábban, utáltam volna a világot és az egész napom el lett volna szúrva, ráadásul még a mini kirándulásból és én-időből is kimaradtam volna.

Ezt a blogot magamnak is írom, mert időnként a (dugóban) kronosz szerint élek és rohanni akarok időre, ideges leszek, mert befolyásolni akarom azt, amire nincsen ráhatásom. Most viszont totális béke van bennem, mert ennek meg kellett történnie, az eseménynek el kellett kezdődnie és véget kellett érnie. Ezt most nem én irányítottam, csak engedtem és működött. Ennyi.

“A szenvedés abból fakad, hogy nem fogadod el azt, ami van.” /Echart Tolle/

Bízom benne neked is tudtam segíteni ezzel a bloggal! Írd meg kommentben, ha igen :)

Ha tetszett az írásom, tapsolj nagyokat!

#gáborosan